Enyém mégis másé

Lassan egy hónapja nem ütögettem billenytyűket ezen a felületen, hát nosza, lássuk mi is történt azóta. Sokminden :D

Továbbra is keresem a foglalkoztatásban azt az apró rést, amit betölthetnék, azonban a várt siker még mindig nem akar jönni. Az elmúlt 1-2 hétben, és az előttem állókban a pénzkereset helyett a házvezetés lépett elő fő feladatommá, méghozzá egyedül, amíg anyukám az ország, illetve a kontinens különböző pontjain küzd a betevő falatokért. (csak egy picit erős így:D) Ugyanakkor eljöttek végre a jó idők, és ez jó kedvvel áld meg. A jó idők egy része a meteorológiailag vett jó idő, a másik, relevánsabb része pedig a magánéleti viszonyaim 500%-os javulása, hogy a tényszerű szakmailag korrekt leíráshoz tartsam magam :D

Magyarul a lánynak fiú kell, a fiúnak lány, mert együtt jó igazán, mégis társad a magány... a társsal viszont szakítottam, aki pedig ezek után sem érti, az úgysem érti az egész blogomat, sőt, valószínűleg nem is olvasta és semmiféle érdeklődés nem motoszkál benne azzal kapcsolatban.

Amúgy rákattantam az Éhezők viadalára, beszippantott engem is, és nem ellenkeztem. Mostantól hívjatok Peetának :D Egyébként is menőbb művésznév lenne, mint a Pítör, csak kár, hogy már foglalt. Ja igen. Apropó művészet. Pilvaker. Nagyszabású verseny, egész jó kis pályamű, de azért nem tudunk vetélkedni (még) az ország legjobb MC-jeivel, a közönségszavazáson pedig a középmezőny jutott osztályrészül a megfelelőszámú "netes talpnyaló" hiányában :D

Közben menetelt kicsit a kupában a kék-fehér csoda, elmostuk a Viharsarkot, elgázoltuk a BKV-t, mint Combino a figyelmetlen nyugdíjast, most pedig jöhet a Nagy Videoton. Tervek jönnek mennek zenéről, utazásról, létfenntartásról, bár lenne több kapaszkodóm. Viszont nem akarom elrontani ennek a posztnak az alapvetően pozitív töltetét, így annyit mondok, továbbra is hiszek a sikerben, már csak azért is, mert ha munkám nem alakul, pénzem még esetleg lehet. Csupán annyi a feladat, hogy lenyomjam az adott emberszabású(aka)t a Maradj Talponban, és aztán kiimádkozzak valami 5-6 számjegyű összeget a posztnál. Óh, be csodás is lenne. Meglátjuk talpon-e maradok.

Kinézek az ablakon és olyan szokatlan a masszív napsütés és meleg ezután a februári extra hóval pakolt tél után, hogy szinte minden gondomat elfelejtem. Hétvégente viszont valóban elfelejtem. Miközben átmegyünk macskába :D Ja igen. Új jelszó: cicafánk!

Február második hetében meglehetősen felvillanyozódtam annak tudatában, hogy három hónap után első alkalommal hívott be bármilyen cég állásinterjúra. Az, hogy a munka történetesen telefonos értékesítés volt, csak a későbbiekben bizonyult fatális részletnek. Persze beleadtam mindent, sikerült az első kör, sikerült a második, és ott voltam. Életem első valódi munkájának küszöbén. Két napos villámtréning és aztán élesítés, és négy óra - a saját magam számára is megdöbbentő - lelki és fizikai fájdalom.

Nem arról van szó, hogy nem tudtam, miről szól ez. Nem is arról, hogy valójában nem akartam csinálni. Akartam, ahogy a mai napig dolgozni akarok. Írtam egy 100%-os tesztet, tudtam, hogyan kellene majd ezt csinálni. De aztán jöttek a beszélgetések, és megtörtem. Igen, vitathatatlan a saját felelősségem, hiszen időt és munkát fektettek belém, és én nem tudtam ezt viszonozni, de egyszerűen nem ment. A második nap felénél felálltam, és game over.

Hogy pontosan miért? Mondhatnék valamiféle magyarázatot, hogy túlságosan empatikus, és szociálisan érzékeny, valamint nem igazán gátlástalan és manipulatív a személyiségem. A lényege az, hogy számomra ez egy próba volt, aminek úgy mentem neki, hogy meg akarok felelni. Nem sikerült. A munkaközvetítő cégnek biztos egyszerűbb lenne, ha ma is a kommunizmus munkaelosztása működne, vagyis mindenkinek megvan, hogy ezt fogja csinálni, bekerül a "gyárba" és élete végéig ott fog dolgozni. Kár, hogy pont ezért lett nincstelen ezrekből a rendszerváltás után.

Namindegy. Back to the drawing board ugye. Bízom benne, hogy nem kell újabb három hónapig próbálkoznom egy nyamvadt állásinterjúért. Viszont ezek után nem merek már olyan munkára jelentkezni, ahol bármiféle telefonálás van. Najó, talán ez egy kicsit túlzás. De a lényeg az, hogy ugyanúgy próba elé akarok állni, valahol csak van egy apró hely.

Mindeközben a pozitív töltetet a szurkolói torna elsőízben való megnyerése jelentette a magyar NUFC-al, és az a megtiszteltetés, hogy hazavihettem az impozáns trófeát, amely most is a hátam mögött fent csillog a személyes Nemzeti Sport archívumomként szolgáló egyik doboz tetején. Másrészt, ma elkészült a pályaművünk a Pilvakerre, és március elején vélhetően lehet is majd ránk savazni őőőőő szavazni, hogy esetleg ott lehessünk az új márcziusi ifjú költők nagy megmérettetésén, előkelő környezetben, a VAM Design Centerben.

Alábbhagyott a lelkesedés az olvasótáboromban, ennek okai feltehetően a következők:
-éjszaka írok, és amikor kész van, kirakom, és másnap már senkinek fel se tűnik
-magától kábé senki nem keres erre rá (nem is sokan ismerik a címet XD)
-nem írok olyan slágerposztokat, mint a facebook-beef

Akik még olvasnak, és megsértpdtek, hogy rendíthetetlen lojalitásukat nem kezelem kellő tisztelettel, azoknak ezúton küldöm a '90-es évek egyik nagyszerű szerzeményét, melyet mostanában sűrűn hallgatok:

Még mindig éjszaka írok, nem tehetek róla, éjjeli bagoly vagyok, avagy az "alkony fia". Ahogy ezt a mondatot leírtam, hirtelen megszakadt a net. Ezért innentől egy jegyzettömbbe írom a posztot. Az elmúlt napokban a fagyás a net és tv-szolgáltatónak is kemény ellenfélnek bizonyult, ugyanis hétfőn például több órán át szünetelt a szolgáltatás. Ennek következtében természetesen a cég, melynek nevét most nem említeném (négy betűs), nehogy valakinek kedve támadjon szerződni velük.

Ha a cég valahogy mégis utolérne e bejegyzésemen keresztül, és hitelrontásért feljelentene, vagy beperelne, abban az esetben - ügyfél elégedettségének javítása : ROSSZUL CSINÁLOD. Miután ezt leírtam, visszatért a net. Mindösszesen 2-3 percbe tellett. Máris úgy érzem érdemes volt leírnom. Elégedettség javítása: JÓL CSINÁLOD.

Szóval vissza az admin felületre. Ma egy állás kapcsán felvételi tájékoztatón voltam, és bár ez ritka és különleges dolog, nem olyan érdekes mint az, hogy utána felsétáltam a várba. Új kedvencem van kéremszépen, mint őshonos budapesti, aki második újszülöttkort idézve döbben rá, hogy van ez a nagy izé ott fönt Budán. A Vár. Igen. Szóval úgy gondoltam, hogy a különleges havazás megérdemel egy kilátást. Alig lézengenek turisták, sokkal nyugodtabb az egész Halászbástya, de főleg a hó változtatja meg az egészet. Eltekintve a már a latyakosodó részektől, mindig elcsodálkozom, hogy megtisztítja az egész környezetet a hótakaró. Hirtelen nem látszanak a törések, sebek, piszkok, csak a fehér nyugalom. És a várban amúgyis olyan, mintha nem is Budapesten járnál. Itt valahogy vigyáznak az utcákra, a házakra, nem hagyják lepusztulni, összedőlni, gettósodni, mint bizonyos városrészeket.

A Duna meg vitte a számtalan jégdarabot a hátán, ki tudja mióta, és talán egészen a Fekete-tengerig viszi a jeget, a tél hírmondóját. Át az országon, hidak alatt, szemét között, át a "szép nagy Balkánon", utat követelve magának.

És aztán a jég azt mondja: "vízből lettem, vízzé leszek", azt jól beleolvad a környezetébe' :D

Képzeljetek el egy kellemesen tágas "kisszobát", kék falakkal, kék szőnyeggel, kék ágyneművel. Kicsi gyertyaizzó maszek módon felakasztva egy állványra bevilágítja a "munkaasztalt", ahol a rendetlenség rendje uralkodik, és a maga furcsa módján fér meg a Káva lemez és Márquez Száz év magánya. Szemben könyvespolc és asztal, rajta békés narancsos fényével egy sólámpa kelletlenül veszi tudomásul, hogy csak másodlagos fényforrás ebben az éjjeli órában.

Hideg van, kint havazik megállás nélkül, az időjárás próbál felnőni a képtelen médiafelhajtáshoz, de valahogy a Kárpát-Medencére leső apokaliptikus fagyhalál messzinek tűnik, és csak a mostani napsütéses, enyhe télhez képest kapunk szokatlan hóhullámot. A billentyűket hideg ujjak ütögetik, melyek inkább a rossz keringés miatt hidegek, mert a sorok íróján a legmelegebb (és legkedvencebb) pulóvere van, ebben aludt és ebben fog aludni.

Szököév februárja van. Lassan egy óra, de még világos az ég, ahogy a sűrű hófelhőkről visszaverődnek a város fényei. Gondolatok jönnek-mennek, mint hullámok, melyek nyaldossák a tengerpartot. De jó is volna most valami tengerparton lenni. Valahol az egyenlítő környékén sziesztázni egy jó koktél mellett. Bár egyáltalán nem ez járt a fejemben egy másodperccel ezelőtt. Most lassan vánszorognak a betűk. Fáj nekik megjelenni az LCD-n.

Pedig nincs rá okuk. A betűk csak eszközök, de jaj, milyen hasznosak. Szeretem őket. Egyszer tanultam meg írni, azóta ugyanazokkal a betűkkel írok. Persze ez nem derül ki egy blogon. Hűségből, megszokásból, az egyéniség hiányából, kötelességtudatból ugyanazok? Fogalmam sincs. Sokáig nagyon szépen írtam. Mármint külalakra. Aztán amikor már számított a gyorsaság, és lazábban vettem, akkor kicsit összecsapottabb lett, de nem változott számottevően. Aztán szépen írtam tartalmilag is. Most pedig már csak írok. Belülről. A véráramban, az idegeken át pulzálnak végig a betűk bennem, egyenesen az ujjbegyeimig, és ahogy a billentyűket leütöm -megjelennek.

Hatalmas megkönnyebbülés lenne, ha nem öncenzúráznám magam. De ez nem így működik. Nem az öncenzúra a fő kérdés, mert saját titkos naplómba sem írnám le mindazt, ami akár csak a ma este megfordul a fejemben, és sosem kerül ki ide. Mit izgat akkor mégis? Minek, kinek akarok megfelelni? Miféle elvárásnak? Magamnak? Talán pont magamtól várom el az öncenzúrát. Vagy valójában pont azt várnám el, hogy mindent kiírjak? "Magam sem értem". Klisészerű.

Szeretném elérni azt az állapotot, hogy nem minden gondolatra kétség, megkérdőjelezés érkezne saját magamtól. Egy percre tisztán látni, anélkül, hogy a múlt vagy a jövő kérdései, a kudarcok, a vágyak beleszólnának minden egyes gondolatba. Vajon képes leszek-e erre? Vagy csak egészen leegyszerűsödni, csöppet sem foglalkozva semmilyen körülménnyel az anyagi világból. Alig érnek ingerek és mégis úgy érzem, túl sok ér. Csak ezek ritkán olyanok, amilyeneket szeretnék.

Szép utazás ez. Hullámvasút. Amikor úgy érzem túl mélyre süllyednék, igyekszem hirtelen emelkedni egyet. Jól bírja a gyomrom. Nem egyedül ülök rajta, de sűrűn szétválnak a kocsik, ahogy eltérnek az emelkedők és lejtők mértékei. Szeretem, amikor összetalálkoznak. Még ha csak pár pillanatra is, ami mondjuk fél nap, vagy egy hétvége emberi mérték szerint. Szükségem van rájuk. Mégsem tudom úgy építeni a vasútat, hogy a többi kocsival egy utat járjak. Nem működik. Sajnos sokszor az sem, hogy megtoljam a másik kocsit, ha az nagyon nyögdécsel felfelé, vagy lefékezzem, ha úgy süvít le, hogy a menetszél a mellettelévőket is majdnem megborítja.

Nem tudom, hogy kellene lezárni ezt a mostanit. Nincs lezárás, az egyértelmű, de valahogy csak ildomos befejezni. Nagy megfejtés nem lesz belőle, az még várat magára. Már vasárnap van. Talán közben csillapodott a hóesés, nem látom tisztán. Nem látom tisztán.

 Tegnap este a 90-es évek elektronikus/pop slágereit böngésztem a médiazsargonnal szólva "népszerű videomegosztó portálon" :D és sok olyan dal volt ezek között, melyek csupán azért tetszenek, mert halvány emlékeket, érzéseket idéznek fel egy letűnt(nek tűnő) korból, amikor én voltam amolyan "tini".

Egy bizonyos dal a sulidiszkók talán elmaradhatatlan kelléke, valahogy esszenciája volt azoknak az emlékeknek, melyek eszembe juttatták az amúgy gondtalan évek egyedüli frusztrációját. Ami a mai napig tart, így hát ezúton küldeném minden lánynak, aki valaha érdekelt, tetszett, akit szerettem, akit utálom hogy szeretek, akit én érdekeltem. Azoknak, akikhez nem mertem odamenni, akikkel beszéltem, de sosem mondtam el semmit, akik megbénítják az agyam, a nyelvem, akiknek más kell, akik friendzone-oltak. Akik csak jól néznek ki, de nem is értem őket, akik talán nem néznek ki olyan jól, de szuper jófejek, akik közel sem FHM-lányok, de nekem szebbek mint 100 címlaplány.

A nagyrészükhöz úgysem jut el.

Nagyszerű élmény az utóbbi években El Clásicot nézni Real szurkolóként. Mindig le lehet ülni úgy, hogy na, még csak 0-0, talán épp most, talán épp ma, talán. Aztán eltelik 2 óra, és azt mondod magadnak, tudtam, hogy megint nem, hogy megint ez lesz...

A legjobb szó az egészre a kiábrándító. Ha persze fröcsögő agresszor lennék, jó sokat szidhatnám az összes katalán játékost, edzőt, vezetőt és szurkolót, és persze azok családtagjait is, és akkor elégedetten dőlhetnék hátra, hogy most jól megmondtam. Ennek nem tudom mi értelme, de többezren nyugodt lélekkel űzik az interneten valahányszor szóba kerül a Real-Barca.

Szerda este a szent Nou Campban több kapura lövése és több szöglete is volt a Madridnak, kihagyott ziccerei, kapufái, egy elmaradt vitatható 11-ese. Ma este a Real győzelmet és továbbjutást érdemelt, de egy kihagyás és egy jól eltalált lövés megint a Barcát hozta helyzetbe, és hiába volt nagy dolog 0-2-ről felállni, a győztes találat mégis Dani Alvesé volt.

Szóval a kiábrándító azért helytálló, mert nem csak az rémes, hogy a Madridnak nincs ellenszere a Barca játékára, nem csak az, hogy szétrúgni megy az ellenfelet, de gólt rúgni már nem, hanem az is, hogy a Barca belemegy a futball helyett a közjátékba, hogy a Real minél negatívabban tűnjön fel. A Barca szurkolók persze nehezen hiszik el, hogy szeretett tökéletes klubjuk és csapatuk lesüllyedne ilyen szintekre, legtöbbször csak 1-2 Puyol szabálytalanságot, vagy bírói tévedést ismernek be, hogy tiszta lelkiismerettel hódoljanak tovább az isteni gránátvörös-kékeknek.

Elismerem nem látok bele mindenbe, de élek a gyanúperrel pár dologgal kapcsolatban. Először is, a Barca tökéletesen tudja, hogy megfoghatatlan játékuk (a Mourinho-féle Inter kivételével) mindenki ellen a világon hatásos. Készülnek arra, hogy a Real keményen fog fellépni minden mozdulatuknál, a madridiakban pedig hosszú évek frusztrációja, mitöbb bosszúvágya ég, a lángokat pedig erőteljesen próbálják a harcosság és a keménység szintjén tartani.

A Barcás mivel tudja ezt kiaknázni? Amikor szimplán kemény, vagy nem is szabálytalan eset van, jó nagy színjátékot rendeznek, amivel a) a bíró szigorúbb lesz a Reallal szemben b) felbosszantják a Real-játékosokat c) a külvilág számára egyértelműen jelzik, hogy ki az áldozat, és ki a "hentes". Úgy vélem, a katalánoknak nagyon is fontos, hogy a meccsek végén ne csak a saját hírnevüket erősítsék, hanem a "nagy Spanyolországot" szimbolizáló fővárosi blancók hírnevét minél inkább a porba tiporják.

Tény, Pepe egy brutális figura - kiváló védekező képességei vannak, ám ezek gyakran eltörpülnek vandál megmozdulásai mellett. Xabi Alonso és Ramos szintén remek futballisták, nagyon sok szabálytalansággal, Arbeloa kevésbé jó futballista szintén sok szabálytalansággal :D És bizony egyikük se bírja cérnával egy ponton túl. Na de hol van ez a pont?

Amikor a Barcások a fetrengésekkel már olyan káoszt generálnak, hogy abból csak rugdosódás lesz és piros lapok, és ismét kiábrándul az ember az El Clásicókból. A játékvezetők a bajnokság során szerintem ugyanannyira fújnak a Barcának, mint a Realnak, a klasszikusokon viszont inkább a Barcát segítik, illetve védik. Miért? Az előbb említett két okból. Amikor már sokadszor lefújják a legkisebb koccanást a Barca javára, és utána már tényleg odarúgnak a madridiak, és aztán megint jön Busquets, aki véleményem szerint a második legnagyobb színész a földön Al Pacino után, és kéri a papot, az utolsó kenetet, mert bizony itt halálos sebet kapott. És akkor már ugye egy játékvezető sem nagyon fogja azt észrevenni, ha a rutinos minden hájjal megkent vén Puyol odapakol, vagy lök, tudja ő, hogy kell azt csinálni, hogy ne tűnjön fel. Dani Alves kaszálásai sem olyan durvák akkor már, hiszen mind láttuk milyen vérengzést csináltak a Realosok. Ugyanmár.

Megéri a pénzét mind a két társaság, de hogy a Realt úton útfélen leköpjék, miközben minden aljasságot elnéznek a Barcának, az aztán engem végképp kiábrándít. Igazán várom, hogy jöjjön az ébresztő ebből a Barca-kultuszból, de sajnos egyelőre a Real - még ha be is húzza a bajnokságot - nem tudja megcsörgetni az órát. Pedig egy El Clasicón kellene bizonyítania, hogy nem játszhatja el folyton ezt a Barca. Szerdán egész közel került hozzá a Madrid, de mégis oly messze van még.

Először is köszönöm, hogy bármiféle atrocitás nélkül is volt egy nap 91 oldalletöltés ezen a blogon, ami körülbelül rekord, bár nem néztem utána (na jó utánanéztem és az :D). Ami a hiteltelenségemet illeti, felvállalom, valóban ellentmond a bizonyos szövegrészletemnek, de egyrészt a szóban forgó dal vagy 8-10 hónappal ezelőtt született, másrészt, már korántsem hiszem, hogy akkora megfejtős lesz, mint régebben.

Lássuk a tegnapi nap eseményeit. A délután folyamán a frenetikus IKEA-húsgolyómánia örvénylő közepébe kirándultunk, ráadásul amilyen éhes voltam, a húsgolyók elfogyasztásának gondolata olyan fennkölt vágyat ébresztett bennem, mely földi érzékekkel fel nem fogható. Miután a tányérjaimon a csodás étek manifesztálódott, fekete lyukként nyeltem el minden darabját, de még épp időben realizáltam, hogy a fogyasztás, azaz a szükséglet kielégítése előbbre került, mint a mással össze nem téveszthető IKEA-ízek hedonista élvezete.

Természetesen mindehhez méltó társaságot jelentett Szandra és Sanyi - ezúton pedig félperces megemlékezés a távolmaradó Csillára - köszönöm. Jól elütöttük az időt mindenféle ostoba, fárasztó, kellemes, idegesítő, vagy épp perverz viccelődéssel, melynek egyik csúcspontja alighanem az a pillanat, amikor Szandra (Sanyi erőltetett kérlelése nyomán) megetetett egy hideg sültkrumplidarabbal, melyet egy csöppnyi áfonyadzsem édesített meg, már ha maga a tény nem lett volna roppant édes, hogy a romantika legkisebb árnya nélkül kaptam egy falat ételt egy lány villájáról.

Mindezek után a magyar kézilabda egyik nagy momentuma következett a mindentmegnyerő hiperszuper franciák legyőzése, mely során Fazekas Nándiról úgy jöttek ki a labdák, ahogy Orbán Viktorról pattan le bármiféle kritikus megjegyzés.

Valójában a mai nap ehhez képest maga volt a nihil, de mivel az ilyen napok vannak többségben, és ezek cseppet sem ihletnek annyira, mint a péntekhez hasonló jóságok, így nem is mesélnék a máról. Legyen elég annyi, hogy holnap jobb lesz. Miért? Csak!

Először is leteszem népszerűtlenségem alapjait mindazok szemében, akik teljességgel jól megvannak a facebook minden elemével és hatásával, értékeivel és hasznosságával :) Az elképesztő kettősség ebben a bejegyzésben az lesz, hogy eme sorok írója körülbelül így tudná meghatározni facebook-jelenlétét:

Bejelentkezés: 12.30
Kijelentkezés: 00.30

Eközben: posztok száma: 1-2, lájkolás: 2-3, chat-beszélgetés: 1-2 emberrel, hosszúság 1 perc és 3 óra között ingadozik, persze ezekbe hatalmas szüneteket tessék beleérteni.

Milyen jó is, hogy találtam egy kifejező képet erre a tevékenységemre :D
 

Persze ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem csak szörnyülködök álszent módon mások ostoba kiírásain. Találok vicces dolgokat, érdekességeket, ésatöbbi szokásos dolog amiért lehet szeretni a facebookot.

Ami viszont a fejemben jár az üresjáratok alatt például az, hogy:
-emberek, akikkel egyszer találkoztam életemben és kb egy szót sem váltottam az idő alatt, miért jelölnek be 2!!!! profiljukon is?
vagy
-miért kell kirakni üzenőfalra mindenféle gyomorforgató állapotban lévő állatot/kisgyereket, amikor a gép előtt enni szoktam?

De ennél egyetemesebb kérdések is foglalkoztatnak. A facebookot egy olyasfajta potenciális csapdának tartom, mely a kelleténél jobban átveheti egyesek természetes szocializációjának terét. Magyarul, nem megyünk le szotyizni (mondtam valamit) a padokhoz, hanem facebookon beszélünk, kommentelgetünk. Ha véletlenül találkozunk egy új sráccal/csajjal, elsőre bejelöljük, és onnantól vele is ott beszélgetünk. Persze tökjó, ha jól el tudunk beszélgetni valakivel, de hol a hangja? A tekintete, mimikája? A szeme? Emberek vagyunk, akiket többek között ezek tesznek egyedivé. Én nem tudom kifejezni magam úgy egy chat-ablakban, mint a valóságban a csomó metakommunikatív hülyeségem miatt. Egyesek úgy unatkoznak, mint én, erre kirakják, hogy üzibe számot és pontozom az arcod, a kapcsolatunk(haha???) stb. Én is kiírhatnám. Senki nem reagálna. Egyrészt azért, mert az én ismerőseim, akikkel itt kontaktban vagyok normálisak :D A 16 évesek, akiknél ezek futnak, meg csak bejelöltek, mert egyszer láttak, de eszük ágában nem lenne velem beszélgetni. :D

A facebook egy illúzió. Elképesztően élethűen hiteti el veled, hogy rengetegen ott vannak körülötted, akikkel többféleképp is érintkezel, pedig valójában egyedül vagy, ha a való életben csupán végigülsz egy osztályteremben valakivel 8 órát, aztán mindenki hazarohan facebookozni.

A facebook egy hatalmas valóságshow-közvetítés. Semmit se kell tenned, csak bekapcsolod, és kukkolhatod az emberek magánügyeit, persze ők többé-kevésbé az ismerőseid. Láthatod, hogy veszekednek, hogy szeretik egymást, hogy partiznak, talán azt is, hogy néznek ki fürdőruhában, alsóneműben tovább nem is mondom. :D

A facebook nagyszerű találmány. Elképesztő ereje van, megkerülhetetlenné vált. Csak nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mint amennyit érdemel. Annyit kell törődni vele, amennyit az "törődik" veled. Ezek után mégis miért lógok a facebookon mégis olyan sokat. Perverz vagyok. Igen, valamilyen szinten :D Kíváncsi vagyok az emberekre, miket csinálnak facebookon. Szeretek megfigyelni a való életben is. Olyan ez, mint valami modern természetfilm az ember virtuális életéről, vagy egy séta egy állatkertben, ami ez esetben egy fal-és profilkert.

Másfél éve nem írtam egy nyamvadt karaktert sem ebbe a virtuális horcruxba. Csak másfél év... nekem legalább háromnak tűnik. Gondolkodtam azon, hogy vajon egy fb-jegyzetbe kezdjem terjengős, céltalan posztomat, melynek egyetlen valódi haszna, hogy íróját néhánytíz percre lekösse, vagy újra írjak ebbe a rég feledésbe merült, sötét és portlepte naplóba.

Nos a megoldás az lett, hogy megváltoztattam a sablon kinézetét, a sötétséget felváltotta a fehér. Ne mondja senki, hogy nem próbálok kilépni az árnyékból. A régi tartalom megvan, ha bárki olyan elvetemült, hogy utána kíván olvasni, hát tegye, de az esetleges mentális károsodásokért felelősséget nem vállalok. Amúgy néhány egészen kedves olvasmány is volt, bár nem olvastam újra az egészet, csak a legutolsó pár bejegyzést.

Szóval az ominózus 2012-es év. Mielőtt bárki azt hiszi, mélyenszántó elméletek következnek, hogy miféle világvége lesz majd december végén, elmondom: semmi nem fog történni. Najó, ez csak az én verzióm. E- szerint az egész el van írva 50 évvel és 2062. a valódi évszám. Meglátjuk. Elvileg megélhetem, most, hogy I.1-től tilos a dohányzás zárt helyeken, és nem fogja károsítani tovább a szervezetem a passzív dohányzás.

Az év mellesleg cseppet sem volt eddig különleges, ha csak azt nem vesszük annak, hogy az idei az első év az általános iskola kezdése óta (1994.), mikor sem iskolába nem járok, de még munkám sincs. Viszont beteg vagyok, ha ezt vehetjük elfoglaltságnak, bár csepp haszont nem termel sem nekem, sem a társadalomnak. Különben már jobban vagyok, mert tegnap még fájt a torkom, ma már csak levegőt nem kaptam az orrváladéktól, mely nagyszámú papírzsebkendőt töltött meg a nap folyamán, ám tartalékai egyelőre kimeríthetetlennek tűnnek.

Igazából amellett, hogy számos dologhoz értek, de igazából semmihez sem, még mindig kedvelem az írást, noha nem hiszem, hogy valaha is szeretnék, vagy tudnék ebből élni. Talán ezért ülök itt és ütögetem a klaviatúrát egy pohár kellemesen savanykás neocitran közel sem megvetendő társaságában. Ha bárki olvassa ezt a frissensült írást, elárulom, semmi nem garantálja, hogy lesz több is, de azt sem, hogy itt megint másfél évre abbahagyom. Talán jelezzetek vissza, hogy akartok-e bármit tőlem olvasni? Akartok? Nem? Lerúgjam a veséteket? Na azért. Tudtam, hogy szeretnétek tőlem olvasni.

Roppantmód megörültem, hogy kaptam belépőt, de roppantmód elszomorított, mikor megtudtam, hogy BÁdi nem tud jönni, mert túl későn derült ki. Na de a túl késő csak akkor kezdődött, hiszen egy nap se volt rá, hogy vkit találjak. Ráadásul mindenki aki szóba jöhetett a) vagy vidéki b) vagy elutazott c) vagy leszarja a szigetet d) csak vele ketten azért olyan fura lett volna.

Így hát kifutottam (szokás szerint) az időből, és maradt a Szóló. Ami miatt kurta, és kissé lapos volt a kiruccanás, bár elmondva mégis elég extrémen hangzik, hogy az első sorból bólogattam végig egy Hősök koncertet :D Nem is beszélve az AKPH elejéről, és csak egyvalaki kért cigipapírt tőlem és csak ritkán csapott meg a zölderdő illata.

Hogy minél többet kihozzak villámlátogatásomból belehallgattam a nagyszínpadon bérletes Tankcsapdába, majd a hiphopolódás után kíváncsiságból a magát (feltételezem jogosan) kinövő MR2 színpadhoz mentem, hogy ráfüleljek a 30Y-ra. Sajnos a cucc a repphez hasonlóan inkább szövegcentrikus, így a megfelelő ismeret híján nem élveztem annyira, de azért maga a zene sem olyan rossz.

A nap zárásaként inkább egy "félig hazait" választottam, miután megtudtam, hogy szombaton még Maszkura is szégyentelenkedik a Tücsökrajjal. A jó öreg kalapos (majdnemcilinderes?) harmonikás ezúttal is hozta a formáját, és szerencsére hozott magával egy régi dalt is, az újakból keveset ismertem, azokat is csak refrénszinten.

Nos, a búcsút az egyetlen ár-érték viszonylatban megfelelő kaja jelentette, legalábbis szerintem. A "lávakövön sült hot-dog", ami 50ft-tal több mint az "amerikai", de a) nagyobb a kifli b) hosszabb a virsli c) te magad pakolhatsz bele ubit, paradicsomot, hagymát, csalamádét, ketchupot/mustárt/majonézt ízlés szerint. Ez jóféle volt.

A szigetről mindig a hazaút a legkritikusabb, de nem azért, mert részeg, vagy offos lettem volna, csak szimplán sokat kell várni, és a 901-es járat az vmi harmatgyenge az alap-járatsűrűséggel a szigethez. Na mindegy a buszvezető is majdnem továbbment a Hős utcánál, mert csak szerény személyem kívánt egyedüliként leszállni, és bár a jelzésem ugyanúgy fénylett, mint bármelyik másik megálló esetében, egy majdnem satufék segítségével állt még be a tábla mellé az úriember. Sebaj.

Tavaly kimaradt a szemcucc miatt, most legalább csekkoltam a szigetet, és volt egy kis hiphop is, összességében nem bántam meg. De azért most nem volt helytálló a halottpénzi "minek vagyunk ketten, ha egyedül jobb".