Képzeljetek el egy kellemesen tágas "kisszobát", kék falakkal, kék szőnyeggel, kék ágyneművel. Kicsi gyertyaizzó maszek módon felakasztva egy állványra bevilágítja a "munkaasztalt", ahol a rendetlenség rendje uralkodik, és a maga furcsa módján fér meg a Káva lemez és Márquez Száz év magánya. Szemben könyvespolc és asztal, rajta békés narancsos fényével egy sólámpa kelletlenül veszi tudomásul, hogy csak másodlagos fényforrás ebben az éjjeli órában.
Hideg van, kint havazik megállás nélkül, az időjárás próbál felnőni a képtelen médiafelhajtáshoz, de valahogy a Kárpát-Medencére leső apokaliptikus fagyhalál messzinek tűnik, és csak a mostani napsütéses, enyhe télhez képest kapunk szokatlan hóhullámot. A billentyűket hideg ujjak ütögetik, melyek inkább a rossz keringés miatt hidegek, mert a sorok íróján a legmelegebb (és legkedvencebb) pulóvere van, ebben aludt és ebben fog aludni.
Szököév februárja van. Lassan egy óra, de még világos az ég, ahogy a sűrű hófelhőkről visszaverődnek a város fényei. Gondolatok jönnek-mennek, mint hullámok, melyek nyaldossák a tengerpartot. De jó is volna most valami tengerparton lenni. Valahol az egyenlítő környékén sziesztázni egy jó koktél mellett. Bár egyáltalán nem ez járt a fejemben egy másodperccel ezelőtt. Most lassan vánszorognak a betűk. Fáj nekik megjelenni az LCD-n.
Pedig nincs rá okuk. A betűk csak eszközök, de jaj, milyen hasznosak. Szeretem őket. Egyszer tanultam meg írni, azóta ugyanazokkal a betűkkel írok. Persze ez nem derül ki egy blogon. Hűségből, megszokásból, az egyéniség hiányából, kötelességtudatból ugyanazok? Fogalmam sincs. Sokáig nagyon szépen írtam. Mármint külalakra. Aztán amikor már számított a gyorsaság, és lazábban vettem, akkor kicsit összecsapottabb lett, de nem változott számottevően. Aztán szépen írtam tartalmilag is. Most pedig már csak írok. Belülről. A véráramban, az idegeken át pulzálnak végig a betűk bennem, egyenesen az ujjbegyeimig, és ahogy a billentyűket leütöm -megjelennek.
Hatalmas megkönnyebbülés lenne, ha nem öncenzúráznám magam. De ez nem így működik. Nem az öncenzúra a fő kérdés, mert saját titkos naplómba sem írnám le mindazt, ami akár csak a ma este megfordul a fejemben, és sosem kerül ki ide. Mit izgat akkor mégis? Minek, kinek akarok megfelelni? Miféle elvárásnak? Magamnak? Talán pont magamtól várom el az öncenzúrát. Vagy valójában pont azt várnám el, hogy mindent kiírjak? "Magam sem értem". Klisészerű.
Szeretném elérni azt az állapotot, hogy nem minden gondolatra kétség, megkérdőjelezés érkezne saját magamtól. Egy percre tisztán látni, anélkül, hogy a múlt vagy a jövő kérdései, a kudarcok, a vágyak beleszólnának minden egyes gondolatba. Vajon képes leszek-e erre? Vagy csak egészen leegyszerűsödni, csöppet sem foglalkozva semmilyen körülménnyel az anyagi világból. Alig érnek ingerek és mégis úgy érzem, túl sok ér. Csak ezek ritkán olyanok, amilyeneket szeretnék.
Szép utazás ez. Hullámvasút. Amikor úgy érzem túl mélyre süllyednék, igyekszem hirtelen emelkedni egyet. Jól bírja a gyomrom. Nem egyedül ülök rajta, de sűrűn szétválnak a kocsik, ahogy eltérnek az emelkedők és lejtők mértékei. Szeretem, amikor összetalálkoznak. Még ha csak pár pillanatra is, ami mondjuk fél nap, vagy egy hétvége emberi mérték szerint. Szükségem van rájuk. Mégsem tudom úgy építeni a vasútat, hogy a többi kocsival egy utat járjak. Nem működik. Sajnos sokszor az sem, hogy megtoljam a másik kocsit, ha az nagyon nyögdécsel felfelé, vagy lefékezzem, ha úgy süvít le, hogy a menetszél a mellettelévőket is majdnem megborítja.
Nem tudom, hogy kellene lezárni ezt a mostanit. Nincs lezárás, az egyértelmű, de valahogy csak ildomos befejezni. Nagy megfejtés nem lesz belőle, az még várat magára. Már vasárnap van. Talán közben csillapodott a hóesés, nem látom tisztán. Nem látom tisztán.
