Enyém mégis másé

Emlékszem, egyszer terveztem egy ilyet.

Ma telihold van. Délután otthonról elmenet, meg este hazafelé volt ismét alkalmam belebámulni a holdba. Telihold. Valaminek a beteljesedését, lezárását, végét jelent(het)i. Ezzel ellentétben az újhold, ami valaminek a kezdetét. Állítólag. Én magát a jelenséget csodálom. Képes vagyok elmerülni a holdban. Felnézek, és magáraszegezi a tekintetem.

Egyszer egy villamosmegállóban sétáltam, bámultam ment közben a holdat, és frontálisan ütköztem a megállótáblával. Jó volt :D Amúgy a telihold különösen érdekes. Nem a különféle misztikus dolgok fognak meg benne. A naptól kölcsönvett fényével világít ott fent, körülötte a holdudvar megvilágítja az esti eget, az egész, mint egy hatalmas szem, ami az éjszakában figyeli a földlakók minden megmozdulását.

Mégis mi adja ezt a fura érzetet? Hogy vonzza ennyire a tekintetem? Egy újabb kérdés amire nem tudok válaszolni. Viszont gyönyörködni akkor is jó benne. Még ha legtöbbször épp akkor elmerengeni nincs is időm és lehetőségem.

Azt hiszem, nem vagyok teljesen beszámítható. Jó kis felütés, nem? Lassan odajutok, hogy nem tudom megkülönböztetni azt, hogy mit akarok, mit gondolok és mit érzek. Összefolynak, egybefolynak a dolgok. Valaha azt hittem valódi racionálisan gondolkodó lény vagyok. Nem ment rosszul, néha még dícséretet is kaptam érte. Közben meg könnyű volt eszeskedni, mikor nem volt zavaró hatás. Vagy olyan kevés, hogy amellett vígan működött a ráció.

Könnyebb volt abba a hitbe ringatnom magam, hogy ha nem is mindent, de eleget tudok, hogy elboldoguljak. Ez így ment is, csak épp elrepültek a tanköteles éveim gyakorlatilag 0, azaz nulla meghatározó érzelmi élmény nélkül. És mivel nem volt olyasvalaki, akivel ezt megoszthattam volna, vagy meg akartam volna osztani, az elemzéseim végén rendre a "nincs megoldás" eredmény jött ki. Nem jutottam egyről a kettőre. Ez röviden tömören összefoglalja. Talán könnyű elrendezni annyival, hogy ilyen vagyok és akkor kész. Aztán mi van, ha simán lehetett volna másképp, ha bizonyos dolgokat nem mesélek be magamnak olyannyira, hogy azt elfogadjam törvényszerűségnek? Sosem tartottam valami nagyra magam. Egy dolog a szerénység, egy dolog az önkritika, aztán van, ami már nem az.

Túl sok teher került a saját nyakamra úgy érzem. Sokat kellett "magamat nevelnem", de annyira féltem a külvilág "káros elemeitől", hogy túlságosan is bezárkóztam. Persze így utólag több erény is kikerült ebből a halmazból, vagyis mondjuk úgy, valaha erénynek számító dolgok. Régimódinak érzem magam. Körülnézek, és elképeszt a látvány. Ami valaha alapvető, tiszteletreméltó tulajdonság volt, azon mára röhögnek, és már-már azt hiszed, te vagy a nem normális. Ami végtére is igaz lehet, hiszen ha ma az a norma, amit látok, akkor vállalom, hogy nem vagyok normális, egyúttal ajjaj...

Mégis tele van az életem hiányosságokkal, és amennyiben az időre bíztam dolgok megoldását, úgy az idő szembeköpött. Tudom, hogy sokmindenről én is tehetek. Sőt, talán én több mindenről tehetek, magával a tehetetlenséggel. A mozdulni, szólalni képtelenséggel. Talán valamelyest javult a helyzet az utóbbi egy évben. Sőt miket beszélek, biztosan javult. De lehet, mégis életképtelennek bizonyulok. Nem látok a jövőbe. Nem tudom, mi lesz. Jöhetnek jobb napok is.

Aktuális aprócskák.

Ma bemásztam/unk 8-ra (illetve 20 perces késéssel), de kiderült, téves riasztás. Nincs rádió, van filmnézés, meg anyagleadás. Viszont rájöttem, hogy igen szerencsés az órarendem azzal, hogy a rövid sulinapjaimon van a két spanyol. Reggel fél 8-kor indulni, és este 8 után hazaérni, az egész nap alatt 1 órányi szünettel, hát nem vagyok hozzászokva. Az 5*80 perces sulietap végére csodás fejfájás, és éhség, amit sikerült csillapítani, viszont a fáradtságot nem igazán. Muszáj volt ledőlnöm arra a fél órára spanyol előtt, ami maradt, pedig felkelni tízszer rosszabb volt utána. Szeptember óta járok hetente kétszer spanyolra, és most először fordult elő, hogy nagyon nem volt kedvem elmenni. De erőt vettem magamon. És miután sikerült átlendülni a holtponton, nem volt gond az órával. Amúgy jövő héten anyanyelvi tanár fog helyettesíteni, aki nem beszél magyarul... mókás lesz...

Hazafelé egy turista érdeklődött az Astoria metróban, hogy melyik irányba menjen a Lánchídhoz. Hm... váratlan kérdés, próbáltam a mentális térképemet elővenni Pestről így 10 órányi menet után. Végül (bár nem voltam biztos benne) jó irányba igazítottam. Érdekes arra gondolni, hogy bár úgy vélem elég jó ismerője vagyok ennek a hatalmas városnak, de bizisten soha életemben nem mentem még az Astoriától a Lánchídhoz BKV-val. Arra célzok, hogy a turisták abban a reményben kérdeznek ugye, hogy én pesti vagyok, tehát nyílván tudom mi hol van és el tudom őt igazítani. Közben a valóság az, hogy a turisták által keresett helyeket magam szinte egyiket sem látogatom, sőt előfordulhat, hogy életemben csak egyszer, vagy kétszer jártam ott. Hiába becsülöm nagyra Budapest híres látványosságait, de tényleg nem tudnék eligazítani egy külföldit, hogy miképp jut el a Citadellára. Ami azt illeti, én magam is csak nehézkesen, utánajárással, jutnék el oda. Halászbástya, Gellérthegy, Budai vár... pestiként nem is emlékszem, mikor voltam, vagy voltam-e egyáltalán egyik, vagy másik ilyen helyen. Furcsa.

Lehet, nem ártana néha ellátogatni, iskolaszünetben, vagy valamikor, hogy ne mindig csak azt lássam fővárosunkból, amit... És az nem pont a turistacsalogató kategória.

Újabb csodaszámba menő hét... (IRÓNIA B*ZMEG)

Csütörtökön műtöttek. Kiszedtek a nyakamból egy cisztát. A doki rendesen bányászott vagy két percen át, aztán kitömte, és lekötötte. Aztán úgy néztem ki, mint akit nyakonlőttek (mondjuk még most se nagyon különb). Ma átkötötte, azt mondta, egy hét kb. és rendbejön. Addig még vagy kétszer el kell menni kötözésre. Pár héttel azután, hogy egy fertőzéssel belátogattam kétszer a fül-orr-gégészetre, asszem alaposan túlléptem a kívánatos rendelőlátogatási számomat (vagyis a 0-t).

A villamoson ma a vezető olyan agresszív fazon volt, hogy én még ilyet nem is láttam. Egy nő ült a kocsiban és kilógott a parkoló kocsik sávjából és ezzel akadályozta a villamost. A vezető vagy 5 percig folyamatosan úgy üvöltötte le, hogy minden mondatában legalább öt káriomkodás volt. Le is szállt, odament a kocsi mellé, és onnan is osztotta. Azt hittem a végén kirángatja a nőt és lepofozza, vagy nem is tudom. Végül továbbmentünk, de nem sokkal később egy megfordulni igyekvő terepjáró is az utunkba került, a csengetés mellé persze jött az ablakon kihajolva újabb válogatott szitkok és üvöltés a vezetőbácsitól. Visszafelé is vele mehettem volna, de vásárlás+kaja kellett, így másik útvonalon mentem.

Alaposan beújított a teszkó a zarénában. Lecserélték a bevársárlókosár-állományt, a standard kék szín maradt, de mélyebb lett a kosár, ráadásul van 4 kis kerék az alján, és egy fogó, amit fel lehet hajtani, így azzal lehet magunk után húzni. Mivel több üveg innivalót vásároltam rögtön hasznát is tudtam venni, és halljátok... Ez valami nagyon király :D Ahogy húztam magam után tiszta olyan érzés volt, mintha megint ovis lennék kb. és mindenhova húznám magammal a kis játékkocsit. Nagyonjóvolt. Lehet ezentúl többet megyek a teszkóba infantiliskedni. XD

Próbáltam szöveget írni. Egy jó ideje nem megy abban a formában, amiket ide is felraktam néha régebben. Rengeteg gondolat, érzés van bennem, de egyrészt nem tudom őket úgy megragadni, és kordában tartani, hogy valami kikerekedjen belőle, másrészt öncenzúrát is végzek, ami az egész halálához vezet.

Itt vagyok, ülök szokásos módon a gép előtt. Elkenődve. Érzem a ki nem mondott szavak súlyát. Hihetetlen, hogy mit látok, gondolok néha, ahogy körbenézek. Nem találok semmit, amibe kapaszkodhatnék. Keresem emlékeimben, hogy mi alakíthatná biztos ponttá azt, amit szeretnék biztos pontnak tudni. Néha tényleg jelentéktelennek érzem magam. Egynek a milliárdból, de nem jó értelemben. Néha tehernek, néha nem is tudom minek. Félek minden mozdulatomtól, minden mondatomtól. Félek a jövőtől. Nem tudom mire várok. Illetve vannak dolgok, mikben reménykedem, de úgy tűnik, minden olyan elérhetetlen távolságban van. Korlátok, bilincsek amiket érzek.

A hétköznapok menetrendszerű, ismétlődő rutinjában kevésbé tűnik fel. Ilyenkor meg mindig. Szinte a számban érzem a keserűséget.

Az egyszavas posztcímek hetét élem. Tegnap november 13-át írtunk. Péntek volt. Még előtte való nap szóba került a szerencsétlenség péntek 13-ákkal kapcsolatban. Én azt mondtam, nem igazán hiszek ezekben a babonás dolgokban. Lássuk hogy is van ez (mármint szerintem).

Sok babonának szerintem semmi értelme. Mármint vannak olyanok, hogy mindig a bal lábára húzza fel valaki a zoknit először, vagy ha kéményseprőt lát megfogja egy gombját, vagy mi a szösz, valami ilyesmit kell állítólag csinálni. Meg újévkor lencse, hogy gazdag legyél. Na persze. Anyukám már rég dúsgazdag lenne. Ez szerintem nem más, mint az elme számára kitalált valamiféle nyugtató, hogy egymással összefüggésben nem álló dolgok közé találnak ki összefüggéseket, melyekben hisznek is. Én valahogy úgy képzelem el a világot, hogy milliárdnyi dolog valóban összefüggésben áll egy másik milliárdnyival. Bizonyos események azért következnek be, mert emberek döntéseket hoznak. Az érdekes dolog, a véletlen-nem véletlen kérdése. Hogy van ez. Ezen sokszor gondolkoztam már (ezen is :D).

Vannak események, melyeket a véletlennek tulajdonítanak sokan, pedig szerintem események láncolata hozta létre őket, melyek mind mind számos tényezőtől függtek. Bárkinek egy apró beavatkozása megváltoztathatta volna az egész kimenetelét. Például véletlen-e az, ha találkozunk a bkv-n egy régi ismerőssel? Ő is aznap volt valahol, valamilyen okból, és ment valahova, én is ugyanezt tettem. A magunk által alakított életünk egy ponton kereszteződött. Ez a világ számos lakójával ugyanígy megtörténik, és ügyet sem vetünk rá. Elméletileg ennyi valószinűséggel Pest bármelyik lakosával is találkozhatok. Talán ott a nyitja az egésznek, hogy az általunk valamilyen okból jelentőséggel felruházott esemény/személy/cselekedet/tárgy vonatkozásában szeretünk "ah, micsoda véletlen" címszóval ellátni egy ilyen esetet.

Persze az is lehet, hogy nem sok értelem van abban amit mondok, így még sosem próbáltam összeszedni ezügyben a gondolataimat, most próbálom valahogy megfogalmazni. Szóval. Mi irányítjük-e az életünket, vagy a véletlenek sorozatában úszunk, vagy a sors alakítja az egészet. Nem tudom, létezik-e a sors. Szeretem azt gondolni, hogy mi irányítjuk a dolgokat. Persze nem irányíthatunk rengeteg mindent, ami hatással van az életünkre. A többi ember is irányít az életében dolgokat, és ezek mind hatással vannak számos más emberre. Talán abban lehet a véletlen, hogy ezek a hatások épp mikor találkoznak egymásal. Erre már nem tudok magyarázatot. Itt van a bökkenő. Nevezzük sorsnak, vagy valami másnak - de azt hiszem léteznie kellene valamiféle felsőbb erőnek, ami például olyan megmagyarázhatatlan dolgok mögött áll, mint hogy ki hová születik, melyik országba, milyen körülmények közé, milyen korba. Vagy ez lenne a puszta véletlen? Nemár. Akkor az életünket gyakorlatilag a véletlen uralja nagyrészben, hiszen az, hogy hová születünk óriási befolyással van egész életünkre.

Talán egyszerűen véletlen-ellenes vagyok. De attól még letezhet ez a felsőbb erő, és sok, véletlennek titulált eset mögött ok-okozati láncolatok vannak. Na és akkor visszakanyarodva a babonához. Amennyiben a péntek 13-a és a szerencsétlenség között összefüggés van, azt egy felsőbb erő irányíthatja csak. De még mindig nem hiszem, hogy több szerencsétlenség történne ilyenkor, mint bármelyik más napon. Az, hogy számunkra jelentőséggel bíró dolgokkal kapcsolatban ebben az esetben pont szerencsétlenségek történtek, az is emberek döntéseitől függött. Az, hogy épp tegnap történt, az már lehet a véletlen, vagy egy felsőbb erő műve, viszont a babonákban ennek ellenére továbbra sem hiszek.

Na és most térjünk rá pár konkrétumra. Eger, Hip-Hop Contest döntő. Amikor saját fülemmel hallottam, hogy miket vásároltak páran a teszkóban, eléggé meglepődtem... Egy máv-utazásnyi időre, még ha kilencen is leszünk. Én úgy éreztem, ez már túlmegy az ésszerűség határain. Mindegy, gondoltam mindenki maga el tudja dönteni, hogy, s mint oldja meg. Úgyis mindenki saját maga kell, hogy érezze, mit bír. Én is a saját bőrömön, tapasztalás útján jöttem rá. Szóval már sejthető mi is történt. El lett tévesztve a mérték. Nem egy embernél. És nem mindenhol voltam jelen, de olyan dolgokat hallottam, amik ledöbbentettek. Még most is alig térek magamhoz, ha belegondolok. És ez nem az alkohol hatása... Nem azt mondom, hogy én nem ittam ezt meg azt. Sőt, vannak az estének (ha nagyon kicsiny) részei, melyekre kb. nem is emlékszem.

Szóval vonatutazás, keverőkabin. Leszállás, játszótér. Kidőlések, sétáltatások. Bejutás, nem könnyen. Lent ülve várakozás. Később fel, félszemmel figyelés. A hat döntősből egész pontosan egy (*javítva eszembe jutott, hogy 2) fellépésénél voltam jelen, viszont Sub Bass-t nagyon élveztem, két szigetes nagyszínpados koncertjén voltam, de most először hallottam őt ilyen buliban. A hely maga nem volt valami szimpatikus, dehát ettől függetlenül is lehetett volna jobb az este. Lespanoltam pár nyíregyi arccal, akik még dzsót is passzoltak volna, ám ezt tisztelettel visszautasítottam. Akkezdetet háttérzajként füleltem onnan ahol ültünk. Br összeismerkedett a Kanálkrúsokkal, és kapott dedikált korongot is. Amúgy a BMB (a Kojszprod színeiben) győzött, a Kanál Krú és Balaas előtt (ha jól emlékszem). Grat mindenkinek, utólag is, azoknak is, akik a 40-ben és a 20-ban benne voltak. A visszaút csöppet bosszankodósan-nyugodalmasan telt, de végül mind hazakeveredtünk.

Az előzőhöz az időjárás vonalon kapcsolódik. Ma nem kevesebb, mint 5 kidobott esernyőt láttam Budapest 5 különböző pontján. Az esernyő fogyóeszköz. De hogy valaki annyira elégedetlen a tönkrement termékkel, hogy az utcán azonmód bele akarja tömködni egy normál méretű utcai szemetesbe, az már sokkal érdekesebb. Groteszk látványt nyújt az alkarnyi nyílással ellátott narancssárga kukából szinte teljesen kilógó törött esernyő, legyen az a Józsefvárosban, Angyalföldön, vagy bármelyik kerületben. És ennek úgy látszik szezonja van.

A másik. BKV. Eddig igazán senki nem mondhatja, hogy szapulnám a drága fővárosunk közlekedéséért felelős zártkörűen működő részvénytársaságot, és mindent, amit üzemeltet. Azonban az eső sokmindenre képes. Arra például nem gondoltam, hogy képes, hogy beszivárogjon egészen a metróba. Stadionok. Pár évvel ezelőtt forint százmilliókból, vagy tán milliárdokból felújították a kettes (piros, avagy kelet-nyugati vonal) metró vágányait, és minden állomását. Úgy látszik kitűnő munkát végeztek az illetékesek, hiszen nem rögtön az első ősszel ázik be, kibír néhány évet. Ez igen. Ráadásul két különböző helyen is kialakítottak tócsákat a renitens esőcseppek. Micsoda dolog.

Nem is tudom volt-e, ilyen bejegyzésem valaha. Szerintem nem. Hirtelen felindulásból jön most ez az egész. A kiváltó ok pedig a világ legklisészerűbb témája, az időjárás. Egyszerűen ilyen tetű mocsok időt ritkán látni. Nem elég, hogy napok óta esik, ma még a hideg orkán erejű szél is az ember pofájába csapja az egészet, ha épp megúszta volna, hogy egy kocsi a pocsolyán átdöngetve csapja rá a pesti flaszter kátyúiban ragadt szennyes esővizet.

Éreztem a hideget. Úgy hatolt át a ruháimon, mintha azok ott se volnának, közvetlenül a börőmön, a húsomban éreztem a hideg őszi levegőt. Mi van itt? Jó november van rendben, nagyon ne várjak mást. Csak az a baj, hogy nyűglődöm, olyan, mint a Belgának az Az a baj-a. Ha dolgozatot írunk az a baj, ha nincs semmi az órán az a baj. Ha elmarad az óra az a baj, ha korán be kell menni az a baj, ha csak délután egyre az a baj. Vagy Fanka szavaival is élhetnék: "Egy amit érzek, yo, hogy sehogy se jó."

Az osztályban megy a kis heccelgetés, ami egyébként tök ártatlan, de sikerült megtalálniuk. Hogy én mindig mosolygok, vagy vigyorgok, és hogy én vagyok a "boldog" (van egy "bánatos" osztálytársunk is), vagy pedig füvezek, mint állat. Ja igen, konkrétan "túlszívtam magam". Én meg mit tudok csinálni, elmosolygok ezeken a mókázásokon, ezzel is csak az ő malmukra hajtva a vizet. Nem azon akadok fenn, hogy viccelődnek, hanem azon - mint általában - hogy elgondolkodom a dolgok mögöttes részéről.

Igazából van egy alapvető arcberendezésem, és hát amikor nem vágok semmilyen arcot, akkor is inkább kicsit mosolyra áll a szám, úgyhogy elég egy apró félmosoly, máris valmi öröm látszódik rajtam kifelé. Ehhez remek párosítás a vakuérzékenységem, ha azok közül a fotók közül látnának párat a kedves osztálytársak, akkor már végképp le se vakarhatnám magamról a füves témázást. Szóval ehhez jön az, hogy szerencsére vannak körülöttem olyanok, akik ki tudnak hozni belőlem egy-egy mosolyt. De én, a "mindig boldog"?

Micsoda mesteri álcám van, te jó ég. Ha tudnátok. Aki nem ismer annyira, simán be is veszi, de még a hozzám legközelebbek se tudják biztosan, hogy mi van egy-egy arcjáték mögött. Mert nincs két ugyanolyan mosoly, sőt még két egyforma pillantás sem. És csak én tudom és érzem, hogy mi van egy-egy mögött. Külsőre oly hasonlóak lehetnek, hogy sokszor fel sem tűnhet az álarc. Csúnya dolgok ezek.

És hol vagyok én a mindigboldogságtól? Az élet fájának félérett savanyú gyümölcseit rágcsálom, csak ritkán kaparintok meg egy szép érett, édes darabot, ha egy ágról épp hozzám pottyan le. Akkor nagyon jó. Akkor igazából mosolygok...

Péntek, nincs suli, mentem edzőterembe, beebédeltem, semmittettem, kicsit le is dőltem pihenni, majd mentem összeszedni (most először hárult rám a dicső feladat) a srácokat. Először a Westendben találkoztam JackÁ-al, majd a Nyugatiba meneteltünk át Zsoc-M-L trióhoz, akiknek a vonatáról minden infot eltitkolt a MÁV, de azért a lényeg, hogy befutottak, akárcsak közben Br. A combinho átsegített a Móriczra, útközben felszállt Zs, és felduzzadt létszámmal a célpont felé igyekeztünk. A bizonyos teaház előtt köszöntöttük egymást N-val. Hosszú idő után újra találkoztam Döme-O párossal, ami azért mégis jólesett, hiába okoztak csöppnyi csalódást azzal, hogy már-már indokolatlan hosszú ideje elmaradtak. T és a technika segedelmével végül volt egy kis hiphop is, volt egy kis sörözgetés, koccintgatás, szövegírás-poénból, és már megint lereppeltem magam. Csocsóhoz nem volt kedvem, kikísérni e- t viszont igen :) (szerencsére hazajutott) A végén hajnalibékávésbeszélgetés N-val, ma meg sokáig alvás.

Bár nem volt Suhancos élőzene, és akadtak hiányoltak, remélem jól érezted magad és örültél nekünk, mi örültünk neked, összességében jó kis szülinapozás volt, mégegyszer: Boldog Szülinapot! :)

Két mulatságos elszólást is sikerült produkálnom az elmúlt napokban: először múlt vasárnap a gyomorbajommal kapcsolatos orvosi kerengésemre visszautalva azt találtam mondani, hogy az egyik orvos szerint a torokfájásom oka az, hogy jön ki a "becsületfogam".

Ezután jó percig röhögtem (anyukámmal együtt) a gyönyörű elszóláson, mondom hát könnyű ezeket a nagy szavakat összetéveszteni...

A másik egy pihent párhuzam haveromtól, Horatio-Horatius, amiből jött a CSI: ókori római helyszínelők egyik lehetséges szövege tőlem: "nézd, Horatius, vérfolt a tógán" HELYETT azt mondtam "vérfolt a Tórán", ezúttal a történelemben tévesztettem kicsit, természetesen a két szó hasonlósága nemkülönben közrejátszott.

Hát igen, akadnak ilyenek.

Bónusz egy újabb érdektelen névjáték - Carlos Vela - Gyertya Károly

pá