Próbáltam szöveget írni. Egy jó ideje nem megy abban a formában, amiket ide is felraktam néha régebben. Rengeteg gondolat, érzés van bennem, de egyrészt nem tudom őket úgy megragadni, és kordában tartani, hogy valami kikerekedjen belőle, másrészt öncenzúrát is végzek, ami az egész halálához vezet.
Itt vagyok, ülök szokásos módon a gép előtt. Elkenődve. Érzem a ki nem mondott szavak súlyát. Hihetetlen, hogy mit látok, gondolok néha, ahogy körbenézek. Nem találok semmit, amibe kapaszkodhatnék. Keresem emlékeimben, hogy mi alakíthatná biztos ponttá azt, amit szeretnék biztos pontnak tudni. Néha tényleg jelentéktelennek érzem magam. Egynek a milliárdból, de nem jó értelemben. Néha tehernek, néha nem is tudom minek. Félek minden mozdulatomtól, minden mondatomtól. Félek a jövőtől. Nem tudom mire várok. Illetve vannak dolgok, mikben reménykedem, de úgy tűnik, minden olyan elérhetetlen távolságban van. Korlátok, bilincsek amiket érzek.
A hétköznapok menetrendszerű, ismétlődő rutinjában kevésbé tűnik fel. Ilyenkor meg mindig. Szinte a számban érzem a keserűséget.
