Mohóság mi...?
Vajon tényleg az, ha éveken, éveken át megyek egy sivatagon keresztül, mert azt remélem, hogy egyszer, valamelyik domb mögött az utamba kerül az az oázis. Pedig nem tudom, csak remélem. Vajon mohóság az, ha tőlem jobbra, balra fekvő pálmafák, vagy csak levelek felé mennék az oázis helyett. Amikor már úgy érzem, hogy perzsel a nap felettem, már néhány pálmalevél árnyéka is boldoggá tenne. Mohó lennék? Persze van egy apró gond. Én. Merthogy a sivatagban én egy kitaposott, látható utat követek. A pálmák pedig kicsit messzebb vannak oldalt tőlem. És itt a gond. Képtelen vagyok letérni erről az útról, nem tudom, hogy kellenne megtenni azt a kis kitérőt a pálmáig. Vagy csak félek attól a kitérőtől. Persze amíg a bennem lévő gát áll, addig mindig nyugtathatom magam azzal, hogy egyszer elérem az oázist, és akkor majd nem kesergek ezen. De elérem-e? Túlélem-e a sivatag forróságát, amíg odaérek? Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám megtenni azt a kis távolságot egy pálmáig? Lehet, hogy mohó vagyok, hogy vágyom rá. Lehet, hogy nem, mert néha meg nem vágyom rá. Viszont egyelőre talány, hogy mi lesz a történet vége, mert eddig ha a horizonton feltűnt egy oázis, később mindig kiderült, hogy csak egy délibábot láttam...
