Mikor a jól felépített kis álomvilágból hirtelen beleesem a valóságba, az kissé kellemetlen tud lenni. Még ha igyekszem kivédeni, még ha le is akarom sz*rni az egészet, néha nem sikerül, bármennyire le szeretném sz*rni. Csak ülök és nézem ahogy beszéltek, ahogy mondod, amit én is mondanék, amire szívesen reflekálnék, de nem tudok. Mert én nem ott élek már, ahol te. Visszaestem 10 szintet, és azóta máshol élek. Választolhatnék, de csak arra lenne jó, hogy még szánalmasabban érezzem magam. Lehet, hogy kéne? Lehet. Voltaképp amíg én így látom magam, addig nem várhatom el mástól, hogy másképp lásson. Kivéve ha nem lát az álarc mögé. Akkor mindegy. Az meg sekélyesnek tart és ennyi. Ördögi kör. Még mindig. Már mondtam régebben is biztosan.
Ott vagyok, de mégsem vagyok ott. Beszélek, de mégsem mondom. Nézek, pedig nem akarok látni, hallok, pedig nem akarok hallani. Nem akarom, hogy érdekeljen. Nem akarom.
