mivel középsulis koromból úgy emlékszem vissza, hogy minden létező iskolaszünetet vártam, és szerettem (és nem voltam vele egyedül :D), még ha házikat is varrtak a nyakunkba, minden szünetet élveztem, bármit is csináltam a szabadidővel
ezen a síkon maradva elképzelhető, hogy minden suliévem legpocsékabb őszi szünetén vagyok túl, néha túlzottan dramatizálok, de mindenesetre van rá esély, hogy a top 3-ban van
ennek persze több oka is van - először az a borzalmas nihilérzet, ami kedden csúcsosodott ki, amikor semmihez, mondom, semmihez nem volt kedvem, aztán egy jó kis fülfájás, valami fertőződéstől, aminek pár nap alatt el kellene múlnia (jelzem még nem múlt el egészen), és ehhez társult több dologból származó rosszérzés
nem hallgatom el, voltak jó pillanatok is, például amikor 'becsaltam' akácba két kedves fősulis barátomat :D, meg még a bevattázott füllel játszott csütörtöki focimeccs is ide sorolható, meg még egy másik 'hosszú pillanat' is, de nem így képzelnék el egy szünetet
ma halottak napja kapcsán (tudom konkrétan az holnap van) lementünk nagymamám sírjához Újhartyánra (Pest megye amúgy :P) nagymamám testvérének feleségéhez és fiához, a nagyim immár hat éve nincs köztünk, évente kétszer le szoktunk menni anyukámmal
ez most nem a rossz érzés témakörhöz kapcsolódik, csak ez a legfrissebb, és egész érdekes nap lett, és eszembe is juttatott pár dolgot (most például az jutott eszembe, hogy már nem írok rendes mondatokat, hanem mint msn-en csupa kisbetű, mondattagolás nélkül, na mindegy, legközelebb majd összerázom magam) mivel a filmforgatások miatt (főleg nyáron) anyukám hosszú ideig többször is távol volt, rengeteg időt töltöttem nagymamámnál, egy pici panellakásban a nyóckerben, őszintén szólva úgy gondolom, többet voltam vele, mint amennyi 'nagyszülői gondoskodást' el tudtam volna viselni, és nem azért volt, mert nem szerettem, inkább a helyzetet nem szerettem, és ebből sokszor az kerekedett ki, hogy szófogadatlan, idegesítő stb. voltam, amúgy kicsi voltam még, gyerek szóval nem lepődjön meg senki
amúgy kb. mindent megadott nekem amit tudott, és nagyon szeretett, de azt hiszem sosem tudtam igazán boldog lenni vele, mert hónapokra 'odakényszerültem' és hiányzott anyukám és az otthon, ennek ellenére próbálok mindig a kedves emlékekkel visszagondolni rá, ezért valahogy úgy vagyok vele, hogy sosem gyászoltam nagyon mélyen, de mindig megemlékezem róla magamban
végül délután elindultunk a volánbusz megállóba, és meglepetésemre konstatáltam, hogy bizony az elmúlt kb 5 évhez képest, most lám megváltozott a menetrend, természetesen lekéstük a buszt, másfél óra múlva jön a köv. - csodás
anyukám nem akart ott várni, se visszamenni a vendéglátókhoz, mondtam neki, sétáljunk le Kakucsig (szomszéd falu), aztán ott kivárjuk a maradék időt, így hát végül lesétáltunk az út szélén, elértük a következő megállót, még volt több, mint fél óra, mondom menjünk le még egyet :D, lementünk még egyet - erről a Forrest Gump jutott eszembe, mikor elkezdett futni, valami ilyesmi volt a szöveg, hogy "elfutottam a város határáig, aztán gondoltam, ha már ilyen messze jutottam, akár tovább is futhatnék, aztán eljutottam a megye határáig, és ott arra gondoltam, ha már ILYEN messze eljutottam, akár még tovább futhatok..." :) - de mi nem futottunk, és nem mentünk már még egyet, viszont a buszon majdnem bealudtam, pedig nem volt kényelmes helyem
szóval őszi szünet volt... elmúlt, jön vissza a suli, igazából várom is, meg nem is, már nem sok mindenben vagyok biztos, de azt remélem, hogy a téli szünet ennél jobbat tartogat a számomra
