Ha tudnám, hogy hány különféle gondolat járta át az agyam megannyi egyedül itthon töltött éjszakán az évek során, talán a világmindenséget is tudnám számszerűen kezelni. A legtöbb csak hirtelen bevillan, egy pillanatra megáll, majd továbbhalad a semmibe, vagy onnan, ahonnan jött, elmém legmélyebb zugaiba, a tudal alatti rétegek felé. Az éjszaka hangulatáról talán már írtam is korábban, annyi bizonyos, hogy ilyenkor egészen másképp észlelek, és érzek, más megvilágításba kerülnek bizonyos dolgok. Ebből következően ezek többsége valószínűleg nem valami vidám élménnyel volt kapcsolatos, de talán nem is volt mindegyik szomorú, vagy rossz, csak komoly, vagy olyan elvont, hogy nem is tudnám kategorizálni.

Amikor én éjszakai életet élek, az nem a köznyelvben elterjedt partizásos, nagyivós, táncolós, ágybólágyba style-t jelenti, hanem a kerekek kattogását, a töprengést, az átértékelést, a szövegírást (jellemzően). Ilyenkor sajátos hangulatban vagyok, legtöbbször percekig bámulok mereven valamit, miközben teljesen máshol jár az agyam. Ez nem hiszem, hogy valami nagy különlegesség, csak most mégis leírom, hogy ez így működik.

Ezeken az éjszakákon "az élet nagy dolgai" között olyan dolgokról is elgondolkodom, amikről leginkább soha senkinek nem beszélek, és ezek között van még egy belső halmaz, ami ide a blogra sem kerül ki. Nyílvánvalóan van ilyen. Azonban ezek gyakorta annyira teli vannak negatív töltettel, hogy nem is esik jól elmélkedni rajtuk. Ennek persze van egy olyan oldala is, hogy ezekben a dolgokban a személyes kudarcaim nagyrésze megtalálható, míg pozitív emlék szinte alig akad. És milyen hülye is vagyok, ha mégis megtalál a pozitív oldal, akkor is inkább a negatív foglalkoztat, és az kerül előtérbe.

Igazából nem tudom, mit akarok kihozni ebből az egészből, csak egyáltalán felvázolom a nagy vonalakat, így talán én is tisztábban láthatok majd. Lehet, hogy egy eléggé megkeseredett valaki benyomását kelthetem, pedig olyan igazi nagy baj szerencsére nem, vagy alig ért az életben. Ezek csak a betöltetlen űrök az életemben, amikkel az emberi fajra jellemző alapvetőnél nem több önzőséggel foglalkozom.

Abból a szempontból a végletekben élek, hogy ilyen kellemetlen gondolatok elképesztő módon el tudnak keseríteni néha, miközben olyan apróságok tudnak boldoggá tenni, ami csak egy kis töredéke annak, amit egyesek boldogságnak neveznek. Talán azért, mert nem volt részem annyi igazi boldog pillanatban? Nem hiszem, volt részem sokban. Csak egy bizonyos fajtából nem. Arra talán igaz ez, hogy azért érzem azt a kis százalékot olyan nagynak, mert nem is tudom, hogy annak a sokszorosa is létezik.