Mennek a hétköznapok. Megy a suli, megy a spanyol, megy az edzés. Befejeztem a forgatókönyv fordítását, és kézhez is kaptam azt a korrekt, vagy talán még annál is jobb összeget, amiből egy ideig jól megleszek. Ma este hosszú idő után újra focizhattam. Jó volt. Meghaltam. Nulla erőnlét persze, meg még a labda is szokatlan néha. Viszont látok, nagyon jól látok. Jó érzés. Holnap, és innentől egyik pénteken se lesz suli. Nem bánom. Hosszú hétvégét a tanulónépnek :D
Amúgy megvagyok. Kivéve néha, amikor épp nem, akkor nagyon nem. Arra gondoltam elmondom, hogy ha egyedül sétálok a járdán akkor néha halkan énekelgetni szoktam. Merthogy szeretek néha énekelni, ha nem hallja senki. Van amikor hazaérek, elfordítom a kulcsot a zárban, és elkezdek énekelni. Hát igen. Ugyanis énekelni nem tudok. Sőt, egészen sokáig abban a hitben éltem, hogy jó normális hangom van, addig, amíg egyszer nem hallottam felvételről a hangomat, amikor beszélek. Szörnyű beszédhangom van, illetve én nem szeretem. És szemét módon az ember belülről másképp hallja a saját hangját. Egyébként szintén amikor nincs senki a járdán, néha becsukom a szemem, és úgy sétálok tovább. Tudom, nem vagyok teljesen százas. Szóval csukott szemmel sétálok, kíváncsi vagyok, hogy mennyire, és meddig tudok ilyenkor egyenesen menni. Olcsó játék... Szóval ilyenek vannak. De ezt úgyse látja majd senki, szóval ennyi a betekintés a kulisszák mögé mára. Kezitcsókolom kívánok.